Mit csináltunk a Magyar Parasport Napján a Lélekmozgató programon óvodai csoportunkban?
A Kiskőrösi EGYMI Katica csoportjába ebben a nevelési évben 9 sajátos nevelési igényű kisgyerek jár, életkorukat tekintve 4 – 7 évesek. A Lépésről lépésre óvodai program, amellyel dolgozunk, kiemelt hangsúlyt helyez a demokráciára, a gyerekek egyéni sajátosságainak esetleges erősítendő területeinek elfogadására, az együttműködés ösztönzésére, arra, hogy mindenki tapasztalja meg azt, hogy a csoportban számíthatunk egymásra.
A tanulási tartalmakat projektekben dolgozzuk fel, most így farsang idején a „Jancsi bohóc” projektünk egy napján remekül tudtunk olyan játékos tevékenységeket szervezni, amelyek a gyerekeink életkorának és fejlettségének megfelelően, játékosan közvetítettek „lélekmozgató” ismereteket a különböző fogyatékosságokkal kapcsolatban.
A Lélekmozgató program ajánlásának megfelelően reggel megnéztük Bartos Erika Holdbogár című meséjét.
Meghívtuk saját kis „Holdbogarunkat”, Melisszát, aki már harmadikos, de a mi csoportunkba járt óvodás korában. Büszkén mutatta be speciális cipőjét és eszközeit, a gyerekeknek, amelyek segítségével járni tud. Mindannyian kipróbáltuk, milyen ezekben lépkedni, leülni, felállni, lefeküdni, mennyi ideig tart felcsatolni a testünkre. Kristóf mondta: „Hála Istennek, hogy nekem jó a lábam!”
Azt is megtapasztaltuk, milyen az, ha valaki nem lát. Először csak a saját testrészeinket próbáltuk megmutatni csukott szemmel – már ez is egy kicsit nehéz volt J. Aztán labdákat vittünk csukott szemmel (a bátrabbak bekötött szemmel) olyan útvonalon, amit előtte nyitott szemmel jól begyakoroltunk. Fantasztikus érzés volt látni, ahogy a gyerekek segítették egymást „Gyere bátran, fogom a kezed…. Hajolj le…. Állj fel…. Zörgetem neked a dobozt, ide kell jönnöd….” A játék végén megfogalmazták: „Akinek nem jó a szeme, annak segíthet a saját füle vagy a keze.” J
Elképzeltük, hogy milyen lehet az, amikor valaki a kezét nem tudja jól használni… Hogyan szednénk össze a labdákat, karikákat a kezünk nélkül? Bizony, ügyesen, lábbal!
Kiürült vitaminos dobozokat matricákkal díszítettünk, és mindegyikbe töltöttünk valamit. Két flakonba papírgalacsint, kettőbe babot, kettőbe mákot, kettőbe fémcsavart, kettőbe műanyag kockát. Lezártuk a tetejüket, és a játékos feladat az volt, hogy anélkül, hogy látnánk vagy kitapogatnánk, hogyan tudnánk megkeresni a párokat. Hát persze, hogy a hangjuk alapján!
Az előzőhöz hasonlóan lufipárokat is készítettünk, két-két lufiba töltöttünk nagyon sajátos technikával azonos dolgokat (rizst, lisztet, lencsét, babot, apró gyöngyöt, kókuszt, grízt, fűmagot,
nagyobb gyöngyöt…). A szemünkkel nem tudjuk a párokat megtalálni, itt a hallásunk sem segít. Ennél a játéknál a tapintás a fontos.
A farsangi dekorációt nagyon különleges technikával készítettük – a kezünket nem használhattuk hozzá! J Műanyag kanalakra pici szivacsdarabokat ragasztottunk, ezt az eszközt az ajkaink közt tartva „szájjal festettünk”.
A mi intézményünkben természetes a különböző fogyatékossággal élő gyerekek együttnevelése, óvodásainknak napi rutin, hogy segítenek a kerekesszékesnek átgördülni a küszöbön, hogy megtörölgetik a látássérült szemüvegét, megnyitják a vízcsapot annak, akinek még nem elég ügyes ehhez a keze, kézenfogják azt, akinek bizonytalan a járása. Jó lenne, ha ez gyakorlattá válna a többségi óvodákban, iskolákban is.
Rajtunk múlik!
Köszönjük a Lélekmozgató programot!
Lovász Edit gyógypedagógus
20201.02.22.